Az úgy volt, hogy amikor a barátaink megérkeztek hozzánk és boldogan újságolták hogyan és hol fogják ünnepelni a házassági évfordulójukat, egyszeriben bevillant, hogy mintha nekünk is mostanában lenne a 11. évfordulónk, majd egyszerre csaptunk a homlokunkra, hogy egy nagy frászt lesz, éppen tegnap volt, azaz kár szépíteni a dolgot EGYSZERŰEN ELFELEDKEZTÜNK ERRŐL A NEVEZETES CSALÁDI ÉVFORDULÓRÓL, a 11-ről, pedig előtte azért nagy hangsúlyt fektettünk a megünneplésére, úm. tandembiciklizés, segway túra Budapest belvárosában és hasonló élmények.

Miután felocsúdtunk és a facebookos barátok is lelket öntöttek belénk olyan mondatokkal, hogy..

"Ez csak annyit jelenthet, hogy számotokra minden nap ünnep együtt.."

"... nincs szükségetek mesterségesen emlékeztetni magatokat arra, hogy milyen boldogok voltatok az esküvőtök napján mert azóta is boldogok vagytok együtt."

"... you're having too much fun to remember small details ;-)"

" ...na már.. semmi eytrem bungee jumping???!!! :-) ne mááááár!!!"

" Szerintem egy sikeres házasságot bármikor meg lehet ünnepelni. "

".... annyi programon voltatok együtt, hogy az egyiket tudjátok be házassági évfordulósnak:)ennyi!"


...úgy döntöttünk a Krakkói utunkat nevezzük ki az élmény ajándékunknak, mert hisz élmény volt a javából, ráadásul kettesben utaztunk el. Valóban annyira tömény volt a nyár, azon belül is az augusztus, hogy azt még csak-csak tudtam, hogy milyen hónapban járunk, de arról fogalmam sem volt hányadika van. Íme Krakkó a mi 11 éves házas szemünkkel.



Utazzunk el kettesben Krakkóba!- mondtam és mire észbe kaptam, Zoltán már a Trip Advisor-on nézte a szállásokat és a fapados légitársaságok ajánlatait elemezte. Az ölünkbe hullott ugyanis Zsuszi kolléganőnk kedves felajánlása, miszerint ő tényleg nagyon de nagyon szívesen vigyázna lányainkra pár napig. A lehetőségnek nálunk jobban csak a lányok örültek, mert pár nap nyaralás Zsuzsinál számukra több, mint ajándék és mitagadás mi hasonlóképpen éreztük a ránk szakadt gyerekmentes napokra gondolva. Komolyan úgy készülődtem, mintha a nászútunkra mentünk volna...

Életünklben először repültünk fapadossal, azon belül is a legelvetemültebb légitársasággal, a Ryanair-rel. A repülőtéren még volt időnk egy gyors csocsózásra a galérián, sőt még egy öt perces hát és fej masszázsra is. Csak ezután caplattunk el a beszálló kapuhoz, ahol az otthon, szigorúan A4-es lapra kinyomtatott beszállókártyának nevezett fecniket egy határozott tépéssel érvényesítettek, majd amikor meggyőződtek arról, hogy a kis kézipoggyász egyetlen centivel sem haladja meg a megengedettet, máris kisétálhattunk a betonra, ahol egymás mellé állított kordonok mutatták a helyes irányt és ahol még semmi nyoma nem volt a repülőnknek, ám az esőfelhők gyülekezni kezdtek. Mire leszállt a Ryanair és begurult nyolc lépésre tőlünk, az eső is eleredt. Ott álltunk a betonon a szakadó esőben és nevetve azt mondtuk ilyen nincs! Aztán rájöttünk, hogy de igen, hiszen a fapadosoknak egyetlen célja van, a lehető legkevesebb időt tölteni a földön, minden olyan szolgáltatást, ami sok pénzbe kerül ne (lépcső, utashíd, busz, catering stb) kiiktatni, mert csak így lehetséges, hogy ennyire alacsony áron adhassák jegyeiket. No persze számos módon kiszedhetnek további pénzeket az elővigyázatlan turista zsebéből, ám ha valaki figyelmesen elolvassa a tudnivalókat, akkor nem érheti meglepetés. Egyébként pedig kit érdekel, hogy nem adnak kávét a fedélzeten, hogy nem tudom hátrahajtani az ülésemet, hogy nem mindig kedves a személyzet és hogy sorsjegyet akarnak rádtukmálni útközben. Lényeg, hogy biztonságban és pontosan elvigyen egyik helyről a másikra és ezt megfizethető áron tegye.

Nos, mi percnyi pontossággal érkeztünk Krakkó II. János Pál pápáról elnevezett repülőterére. Annyira pontosan, hogy még nekünk kellett várni egy keveset a Pollera Hotel sofőrjére, akinek persze azonnal a jól ismert lengyel mondattal kedveskedtünk: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!”



Ezt a mondást egyébként gyakran elsütöttük és mindig nagyon értékelték és mosolyt csalt minden lengyel arcára, ám ennélkül is hiper kedvesek voltak velünk és érződött, hogy szeretik arrafelé a magyarokat és tisztában vannak közös történelmünk epizódjaival is.
A szállásunk egy igazi kis romantikus, száz évesnél is idősebb ékszerdoboz volt, olyan amelyiknek csodás falépcsője nyikorog és színes ólomüveg kép mellett elhaladva arra vágyunk, hogy a falak mesélni kezdjenek a régmúlt időkről. A kis hotel verhetetlenül jó helyen, pár lépésre a fő értől található és a recepciós amolyan régimódian és már-már zavarbaejtően mindig feláll ha elhaladsz a pultja előtt.
Ledobtuk csekélyke csomagjainkat és máris belevetettük magunkat a nyüzsgő éjszakai életbe, amelyik csak hajnalban csendesedett el. Azonnal egy helyi specialitást, a sztrapacskához hasonlító plackit vettünk és azt falatozva figyeltük a világ egyik legszebb terének tartott, a II. Világháború pusztításait megúszó Krakkói főtérnek, a Rynek-nek a forgatagát.



Másnap reggel bevásároltunk pár darabot az édeskés kenyértésztából készült precelből, amelyet gurulós kis bódékból árulnak minden utcasarkon, mert nagy út elé néztünk. Úgy döntöttünk biciklivel fedezzük fel a várost. Még itthon lefoglaltuk a Cool Tour biciklis városnéző túrájára két helyet. A lehető legjobb döntés volt! Profi idegenvezetőnk sosem mulasztotta el a magyar vonatkozású tudnivalókat elmesélni nekünk (pedig csak mi voltunk magyarok a csapatból) és az eredetileg négy órásra tervezett túra, egy órával hosszabbra sikeredett, amit senki nem bánt, pedig időnként szemerkélt az eső. Végtelenül élveztük a város felfedezésének ezt a módját és borzasztóan sajnáltuk azokat, akik biciklis városnézés helyett valamelyik villanyautóba pattantak be és a magnóból szóló idegenvezetéssel kellett beérniük.




A nagyi étterme nevű kis kifőzdében ettünk szinte mindig, mert tényleg olyan a miliő és az étel is, mintha valami rokon lengyel nagyinál vendégeskednénk. A céklaleves ízétől mejnem elaléltam, annyira de annyira finom volt.



Persze gyalog is bejártuk a legnevezetesebb helyeket, volt időnk leülni egy kávéra vagy éppen egy krémesre, vagy a Posztócsarnok árusainak kínálatát nézegetni, ami leginkább a borostyánból készült ékszereket tette ki. A Szent Mária székesegyház valóban lélegzetelállítóan szép belül. Minden órában harsonaszó jelzi, hogy tiszta a levegő, nem közelít a város felé ellenség. Komolyan. Ez a szokás megmaradt a tatár támadás óta és a mai napig egy ember fújja meg harsonáját mielőtt körülnéz a templom tornyából. Láttuk. Tényleg nem magnóról megy. Érdekes- , mint megtudtuk apáról fiúra szálló mesterség mindenesetre.

Elsétáltunk a Wawelbe is, láttuk II. János Pál Pápa krakkói otthonát, ahová minig hazatért és az ablakot, ahonnan a hívekkel közvetlen stílusban beszélt. Persze villamossal is utaztunk, kinéztünk egy jó hosszú vonalat és azzal mentünk keresztül kasul a vásosban. Kötelező megálló Schindler gyára, ahol a Spielberg filmet forgatták, ám mi nem mentünk be.


A lelkem, a szívem tiltakozott az eszem viszont nagyonis azt mondta, hogy fontos látni saját szememmel Auschwich-ot és Birkenaut, a két leghírhedtebb haláltábort. Féltem tőle, tartottam attól,hogy mélabússá teszi majd a napjaimat, pedig feltöltődni szöktünk el otthonról...
Zoltán viszonylag hamar meggyőzött, hogy bűn lenne kihagyni ha már egyszer ott vagyunk és ezen a "látnivalón" iganis túl kell esnie minden felnőttnek. Másnap egy kényelmes kis busz haladt a lengyel nevén kevésbé ismert Oswiecim nevű település felé. Menet közben egy dokumentumfilmet vetítettek le, azt amelyiket egy orosz kiskatona készített, amikor rátaláltak a helyre, hogy aztán felszabadítsák és kimenekítsék a túlélőket. Többször összerezzentem a gondolattól, hogy hamarosan ott fogok sétálni, ahol ezek a borzalmak történtek..



Meglepett a zsúfolásig megtelt parkoló látványa és megnyugtatólag is hatott rám a sok száz ember, akik hozzánk hasonlóan azért érkeztek, hogy a XX. század egyik legmegmagyarázhatatlan borzalmának helyszínén folyamatosan feltegye magának a kérdést, hogy "Miért? "
Az emlékközontnak saját idegenvezetői vannak, profi fejhallgatós hangosítással, hogy ne zavarják egymást a csoportok. Beáta tényszerűen, részletesen mesélt a helyszíneken. Minden olyan békés, nyugodt és steril volt, hogy akkor és ott nem viselt meg különösen a látvány. Beáta többször megemlítette, hogy a magyarok túlteljesítettek a deportálásban, alig tudták fogadni a vidékről összeszedett és vagonokba préselt zsidókat.... Mélyen felkavaró élmény volt, ám akkor és ott sodródtunk a tények, adatok, helyszínek, látottak között és bizony csak napokkal később jutott eszünkbe a sok szörnyűség. És igen. Most már én is azt mondom,hogy aki Krakkóban jár, annak látnia kell.

Kimerülten érkeztünk vissza a városba és mindketten úgy éreztük aludnunk kell egyet ahhoz, hogy újra belevessük magunkat Krakkó gyönyörűszép városába.
Késő estig csatangoltunk, néztük a nyüzsgő teret.

Képeslapot is írtam a lányoknak. Valami olyasmi állt benne, hogy Krakkó meseszép város ugyan de olyan kisgyerekeknek, mint amilyenek a mieink is, unalmas és fárasztó lenne. Tökéletes választás volt hát a részünkről, hogy ezt Lengyelország eme ékszerdobozát fedeztük fel csak kettesben.

Ezt mondogatta Noémi két hüppögés között. Vigasztalhatatlan volt.

Még valamikor májusban, de mindenképpen középső csoportban kiesett Noémi első tejfoga. Az eset előzménye az volt, hogy egyik kedves ovis társa (aki szerencsére szeptembertől valamelyik iskola padját koptatja az ovis játszószőnyeg helyett), arra vette rá Noémit, hogy a csúszdán úgy másszon fel, hogy nem a kezeit használja kapaszkodásra, hanem a fogait. Egy kötelet eresztett le, majd úgy, mint valami cirkuszi mutatványban, arra kellett ráharapnia teljesítményorientált lányomnak és úgy felhúznia magát. Valahogy így magyarázta az óvó néni, aki ugyan nem volt tanúja az esetnek de megállapította, hogy Noémi alsó foga erősen mozogni kezdett, noha korábban masszívan az ínyébe volt ágyazva. Kétségtelen, hogy a különös mutatvány felgyorsította a folyamatot, én pedig aggódni kezdtem, hogy ez a mesterséges gyorsítás nem okoz -e problémát majd a későbbiekben. Csak akkor nyugodtam meg, amikor pár nappal később megjelent az új fogacska, szépen növekedni kezdett. A fogtündér is járt nála, ahogyan kell, Eszterke lelkét pedig kicsit ápolni kellett, hogy ne aggódjon, semmivel nincs elkésve és ez nem verseny kettőjük között, neki is pont 20 tejfoga van, ami előbb utóbb kipottyan.
Hannát is nyugtatgatnom kellett, mert ő meg azért puffogott, hogy bezzeg neki csak első osztályos kora legvégén esett ki az első tejfoga és hogy lehet, hogy a húgának meg ennyivel előbb. Elmagyaráztuk, hogy valószínűleg ha nem harap kötélre, még nem esett volna ki és különben is értsék már meg, hogy nem hajszálpontosan egyszerre fejlődnek, attól, hogy testvérek nem egyszerre kezdtek mászni, felállni majd járni...

(Azóta újra elővettem a nagysikerű "Testvérek féltékenység nélkül" című könyvet és minden nap olvasok belőle, magamnak persze, hogy kezelni tudjam ezt a folytonos versengést, rivalizálást, mert persze én azt szeretném ha örülnének majd egymás sikereinek még ha az ebben az esetben csak egy fogkiesést jelent..)




Mire megnyugodtak a kedélyek, Noémi második foga is elkezdet mozogni, pedig semmilyen köteles produkciót nem követett el és nem nyitott ki semmit a fogával. Egyre jobban lötyögött, mígnem a Morzsa Tábor idején a Dunaparton, ott Szentendrén kiesett, majd nem sokkal később el is veszett. Kimondhatatlanul bánatos volt. Mondtam neki, hogy ne csinálja már, szegény fogtündér elvitte, ne sajnálja már tőle, legalább egyet adjon neki emlékbe ha már egyszer ajándékot is vár tőle, de Noémi hajthatatlan volt és azt mondta ő az összes fogát gyűjti abban a kagylóból készült dobozban, amit még Korfun vettünk neki pont erre a célra. Levelet kellett írnunk, hogy ne haragudjon már a kedves fogtündér, de legyen szíves hozza vissza a fogat és ha lehet, mellé még egy peonzát is.
Csak ekkor nyugodott meg, én pedig törtem a fejemet honnan szerezzek tejfogat Noéminek. Ha Hannáéból csennék el egyet, azt biztos észrevenné elsőszülöttem, így azt az ötletet elvetettem viszont biztos voltam abban, hogy anyukám még mindig őrzi az én kiesett tejfogaimat. Még a dobozkát is felidéztem, amiben gyűjtögette. felhívtam és elmondtam neki, hogy vészhelyzet van, segítsen. Ő pedig a szokásos stílusában mondta, hogy persze-persze és hogy ugye nem gondoltam volna sosem, hogy 34 év őrizgetés után visszakérem a kihullott fogaimat, illetve abból egyet.
A kissé megsárgult darabkát beletettem egy csinos dobozba, a fogtündér nevében írtam egy levelet Noéminek, hogy tessék itt van de azért egyet majd adhatna. Párnájára tettem az áhított peonzát és egy mese dvd-t és vártam a hatást. Nem vett észre semmit a csalásból, Eszter viszont nem tudta tovább magában tartani a csalódottságát, bánatát és sírásban tört ki, hogy hozzá nem jött a tündér és majd csak sokára jön, így ismét be kellett vetnem improvizációs készségemet és eljátszottam, hogy nicsak-nicsak, van ott a levél alján egy utóirat is, ami arról szól, hogy a dvd-t Eszternek szánja, előlegként és addig is szépen mossa a fogát, mert hamarosan az övé is kiesik.

Remélem kibírja és nem siettet semmit, főleg nem kötélre harapva mászik fel a csúszdán és azt is, hogy ha majd elolvassa Noémi ezt a bejegyzést, nem haragszik meg a kis csalásért.