Túl vagyunk az évnyitó ünnepségen Hanna iskolájában (ahová a nagy másodikosok szüleire, azaz ránk már nem is volt szükség..) Hatalmas öleléssel köszöntötte a rég nem látott osztálytársakat, barátnőket és a tanító néniket is, akik saját bevallása szerint kimondhatatlanul hiányoztak a nyári szünet alatt Hannának. Megkapták az új órarendet, meg a finom illatú tankönyveket, amelyeket már rutinosan csomagoltunk be itthon. A kicsik is várták az óvodát, az óvónéniket és talán ugyanúgy csodálkoztak azon mekkorát tud nőni egy kisgyerek egy nyár alatt, mint ahogyan én tettem a kis öltözőben. Egy másodikos iskolás és két középsőcsoportos ovis anyukájaként volt hát dolgom elég mostanában, így aztán csak most írom le, hogy milyen nagyon jót nyaraltunk mi Korfun, az alig egy órányi repülőútra lévő turistaparadicsomban, a Zöld Szigeten, amiről Gerald Durell csak annyit mondott az Isten kertje.

Mielőtt a szigetre repítenék mindenkit, a repülőtérről írok kicsit hosszabban, mert szívügyem. Itt kezdődött felnőtt életem, itt dolgoztam sokáig és mert örömmel tapasztaltam, hogy végre, végre újjászületett.


Amíg Zoltán a kissé távolabb eső Airport parkolóban hagyta az autónkat, (kiszámoltuk, hogy a kedvezményes nyári parkolóárakat figyelembe véve még mindig olcsóbban jövünk ki így, mintha taxiznánk oda és vissza), mi az indulási csarnokban várakoztunk.
Nagyon szeretik a lányok a repülőtér nyüzsgését, ahogyan az eligazodással járó kihívásokat is. A piktogramokat nézve egymás szavába vágva próbálják kitalálni annak jelentését. " Itt nem lehet dohányozni, arra van a női mosdó, ott kell a csomagokat feladni, arra vannak a taxik...." Hannának már komolyabb feladatot adtam. Arra kértem vezessen a megfelelő check- in pulthoz és közben mondja el hogyan tájékozódik, milyen jeleket figyel. Átment a "vizsgán", ami nem is csoda, hiszen rutinos utazónak számít és sosem felejt el kérdezni, érdeklődni. A kicsik a bőröndök lemérését majd azok futószalagon történő eltűnését figyelik mindig a leglelkesebben. A biztonsági ellenőrzést utálják, mert bár semmi rejtegenivalójuk nincs, frusztrálja őket a kapun való áthaladás és a folytonos csipogás.







Kicsit korábban mentünk ki a repülőtérre, mert időt szerettünk volna hagyni magunknak a nemrég átadott új tranzitban való lófrálásnak. Az egyik designos csavart padra leülve csak annyit bírtam kinyögni, hogy "Na végre!" Egy pillanatra magam előtt láttam azt tranzitot, ahol még én is dolgoztam. Eszembe jutott az indulási csarnokban található ütött kopott kis posta, a csarnok közepén felállított újságos bódé és a gagyikat áruló ajándékbolt, amivel be kellett érnie a külföldinek. Volt egy virágbolt az érkezési oldalon. Emlékszem információs koromban egy vidám fickó megkérdezte hol tud cigarettát venni, mire mi a virágboltba rányítottuk (tényleg árult dohányterméket is). A pasasnak jól vágott az esze és csak annyit mondott: Végülis..az is növény... Eszembe jutott a vastag csészében felszolgált kávé íze. A tranzitban később egy parfümös és egy "vegyesbolt" várta a vásárolni vágyókat.Ennyi. Mennyire élveztem más repülőterek csillogó villogó üzleteinek kirakatát bámulni, a parfümillatot árasztó útvesztőkben kószálni. Időnként annyira belefeledkeztem a nézelődésbe, hogy majdnem lekéstem a beszállást is.




Na végre! Ferihegynek, akarom mondani a Liszt Ferenc repülőtérnek nem kell többé szégyenkezni a buszpályaudvarhoz hasonló váróterem miatt. Egészen zseniális ötletnek tartom az ingyenes!!! csocsót a galérián, amivel persze játszottunk is Zoltánnal egy gyors meccset és amiért én (a győztes) egy fincsi kávét kaptam aztán a vesztestől a Costa Cafféból, mert az is van. Stílusos a Gundel kis étterme és örültünk a gyerekváró résznek, ami többnyire Ikeás tárgyakkal, rajzolási lehetőséggel várja a kis utasokat no meg valamilyen video játékkal, amivel szerintem az apukák szívesebben játszanak, mint a gyerekek.




Van ott egy jó nagy újságos, sok nemzetközi lappal, viszont egy könyvesbolt még jól jönne és biztosan jól is menne. Én készültem. Flautner Lajos: Erzsébet Titok és Szenvedély című könyvét csomagoltam be magammal. A galérián a sok étterem között akad egy olyan, amilyennel Párizsban sokat találkoztunk, mert gyerekbarát és megfizethető. Ez a Hyppo, ami nem a vegyszert jelenti, hanem a vizilovat és ami egyébként itt is gyerekbarát (a lányok azonnal kaptak egy egy nyalókát a kedves felszolgáló hölgytől, pedig csak mosolyogtak rá és azt is kívülről) ám sokkal drágább mint Franciaországban. Na ja. Onnan hozzák az alapanyagokat. Még szívesen lófráltam volna a csilivili tranzitban, ám a beszállítás megkezdődött, így a kapuhoz siettünk. Előttünk egy szimpatikus család várakozott türelmesen. Anyuka, apuka egy kisfiú és egy kislány. Akkor még nem tudtuk, hogy ők is pont abba a hotelbe foglaltak szobát, mint amelyikbe mi és egy csomó mindenről hasonlóan gondolkodunk, sőt összebarátkozunk. Pedig így történt, de ezt már csak a következő fejezetben mesélem el.