A legtöbb anyuka a szívéhez kap, ha meghallja a skarlát szót, pedig ez a betegség ma már annyira banális és jól kezelhető, hogy igazán nincs miért ájulás közeli állapotba kerülni tőle. A betegség magyar elnevezése, a vörheny szó talán még ijesztőbbnek tűnik, pedig mindkét elnevezés arra utal, hogy piros pöttyöcskék lepik el szegény gyerekünk testét és a nyelvük is jobban hasonlít a málnára, mint érzékszervre.
Szóval én, aki egyébként hajlamos vagyok túlaggódni dolgokat, most viszonylag nyugodtan vettem tudomásul, hogy Hanna skarlátos, így tíz napig antibiotikumot kell szednie. Az antibiotikum szótól sem kell rosszul lenni és sopánkodni, mert bizony időnként szükség van rá, és ahogyan a mellékelt ábra is mutatta, az első bevételt követően Hanna állapota rohamosan javulni kezdett és mostanra már ugyanolyan eleven, mint a betegség előtt. Gyerekorvosunk azért ellátott némi homeopátiás készítménnyel is és még az én torkomba is belenézett, mert ugyan kicsi rá az esély, de felnőttek is elkaphatják a betegséget. Köszönöm jól vagyok, két napig fájt a torkom de mintha csak rossz álom lett volna, vagy a homeós bogyók dolgoztak jól, mindenesetre a torokfájás után várt folytatás elmaradt.
No és itt vannak a kicsik. Hogy velük most mi történt nem tudom. Először az ő csoportjuk ajtaján láttam a vörössel bekeretezett kiírást, miszerint a kiscsoportban skarlát megbetegedés történt (mindenki fedezékbe!). Bevallom én is hátrahőköltem és felkészültem valamiféle világméretű járványra, így az ajtó kilincsét is csak könyökömmel mertem lenyomni, levegőt is alig mertem venni és legszívesebben hazavittem volna lányaim... Nem sokkal ezután, klasszikus, orrfolyós, egy két nap lázzal járó megbetegedés zajlott le először Noémin, majd Eszteren is. Utólag visszagondolva Noémi nyelve is málnás pöttyös ronda volt, de a helyettesítő orvosnak nem tűnt fel, így elhessegettem a gondolatot, hogy esetleg megkapta a skarlátot. Eszternek ha lehet, még könnyebb lefolyású volt a nem tudom minek nevezzem betegsége és ma már csak az folyamatos orrfújás miatt tartom itthon őket. Nemsokára mehetnek oviba, bevallom éppúgy örülök ennek, ahogyan ők várják a nagy találkozást imádott óvó nénijükkel. Hanna meg gyógyulgat, ha lehet fokozni még többet játszunk, beszélgetünk, "bondingolunk" miközben a szokásos kis mondatát hallom..minden rosszban van valami jó.

Komoly fejtörést okoz, hogy az utóbbi időben keletkezett kreatív csodák mindegyikének, méltó helyet találjak a házban. Ezekből a szépségekből mutatok meg most párat. Egyik sincs ellátva copyright-tal..

Más tollával ékeskedem. Ikres Mónitól kaptuk Hanna 6. születésnapjára, az alábbi mézeskalácsból készült, száraztésztával díszített, igen tartós és mutatós torta alakú mécsestartót. Nagyon nagy becsben tartjuk, az ötlet zseniális és szerintem utánzásra méltó. És ha már Móninál tartok, leírom, hogy tőle származik az utóbbi idők legeredetibb, legédesebb szülinapi meghívója is, amit szintén eltettünk. Amolyan Pöttyös Panni naplója stílusban íródott, rajzokkal és csuda jó móka "elolvasni" annak, aki még nem ismeri a betűket, és annak is, aki már igen.


Szinte már természetesnek veszem, ha a kiscsoportosokkal készített kreatív képekkel, figurákkal, alkotásokkal találkozom az öltöző faliújságján. Elmondhatom, hogy Eszti és Noémi nagyon szerencsések, hogy olyan csoportba járnak, ahol nem számít különleges alkalomnak ha kézműveskednek, festenek, alkotnak. Nemrég ezzel a hópehely-hófelhő függelékkel leptek meg, ami egyszerű só-liszt gyurmából készült, majd még puhán átszúrták és felfűzték (a türelmes óvó nénik) és most a folyosónkat díszítik. Zseniális.




Hanna csütörtökönként jár a kerületi Varázsműhely, varázsovijába, amelynek létezéséről minden ovis korú kerületi lakos anyukája, apukája előbb utóbb szájhagyomány útján értesül és ha teheti be is íratja oda gyerekét. Művészeti óvoda néven van nyilvántartva. Hanna nagyon szereti ezeket a heti egyszeri alkalmakat, ahol mindig mézeskalács illat van, ahol mindig énekszó vagy zene hallatszik, ahol gyakran táncolnak és kiélhetik kreativitásukat. Szorgalmasan gyűjtöm az ott készített remekműveket, amelyek mindig egy-egy aktuális ünnephez vagy évszakhoz kapcsolódnak, így aztán egy csomó új ismeretre is szert tesznek, mire elkészülnek. A legutóbbi alkalommal egy fekete papírra ujjacskáik és pálcikák segítségével maszatoltak havas dombokat és hóembereket. Bárki, bármikor nekiállhat ennek is, a siker garantált. Hanna kis műve nekem annyira megtetszett, hogy azonnal fehér keretbe tettem és bizony az összhatás annyira jó lett, hogy volt, aki megkérdezte "De jó kép. Hol vetted?"



Nem hagytam abba a gyerekekkel való alkotást csak azért, mert vége az adventnek és a karácsonynak. Továbbra is szívesen olvasok más kreatív anyukák ötleteiről és nem túl bonyolult alkotásaikról. Az egyik oldalon találtam rá a papír madáretetőre és nagyon megtetszett. Készítése, ragasztgatása közben a költöző és itt telelő madarakról beszélgettünk és már nemcsak a széncinege jut eszünkbe ha róluk esik szó.
Hanna, kérte, hogy a kész művet az ablakba ragasszuk ki. Reméljük nem fogják a madarak túl élethűnek találni a magokkal teli madáretetőt és nem repülnek majd neki az üvegnek, hanem megtalálják a kertben lévő fa ágai között megbújó kis etetőt, amit ezentúl sokkal nagyobb gonddal fogunk megtölteni eleséggel..

(A képen Hanna nem fest túl jó bőrben. Skarlátos lett szegényke.)

Náthásak a lányok így nem szívesen mozdulunk ki itthonról. Ha már minden társasjátékkal játszottunk, ha már a kirakót is meguntuk és a Minimax is unalmas, jöhet az éneklés. Mikrofonba, ahogy a nagyok.
Már el is felejtettem, hogy hónapokkal ezelőtt vettem egy kifejezetten gyerekdalokból álló karaoke dvd-t. Éppen jókor találtam meg. Arról is elfeledkeztem, , hogy pár éve, karácsonyra kareoki berendezéssel lepett meg Zoltán. Kicsit úgy járt, mint a kenyérsütő gép, amit eleinte minden nap használtunk, aztán csak hetente, majd már havonta és végül már csak évente egyszer-kétszer.. A két mikrofont is előszedtem, aminek páros mivolta persze okozott némi veszekedést a lányok között, aztán persze igazságosan beosztott(á)uk, hogy ki mikor mit énekel és melyik mikrofont tartja és elkezdődhetett a móka. Bevallom, alig vártam,hogy valamelyikük megunja és átadja egy körre nekem is. Mert karaokizva még az "A part alatt a part alatt" című dalocska éneklése is élvezetes, arról nem is beszélve, hogy amióta gyerekeink lettek, a felnőtt slágerek hallgatása, ne adj isten éneklése szinte elérhetetlen, úgyhogy én már ezzel is megelégszem.
A lemezt elöl hagyom. Rossz idő esetén, hamar sötétedő délutánokon, unalmasabb estéken hatásosabb, mint bármilyen anti-depresszáns.

Az alábbi írás Zoltán nagymamájától, a lányok dédijétől, Erzsi nénitől származik. Egy XIII., kerületi pályázatra küldte be emlékeit, amellyel aztán a jól megérdemelt első díjat bezsebelhette. Emlékszem Zoltán ment el helyette a díjátadóra és nagyon büszke volt 95 éves nagymamájára. Igazi időutazás ez a négy oldal, amit gyöngybetűkkel vetett papírra dédi. Igazi kincs annak, akit érdekel a régi Budapest egy piciny szelete. Szerettem amikor dédi a régmúlt időkről mesélt. Jutott belőle szép és sajnos sok rossz is. Mégis csak a szépről írt akkor. Sokat nézegettünk megsárgult, megbarnult fotókat. Nemrég kértem, hogy mindegyik hátuljára írja fel kit ábrázolnak. Jó,hogy megtette. Jó, hogy lejegyezte gyerekkorának kicsiny részletét, jó, hogy leírta a gesztenyés torta receptjét. Dédi, január 17-én, vasárnap, szépen, csendben örökre elment.

" Életkorommal kezdem az írást, 95 éves vagyok és egész életemben Angyalföldön élek.
1914-ben születtem. Apám már katona volt, 1 éves koromban látott először. A háború alatt vidéken éltünk anyám szüleinél. Pestre 6 éves koromban jöttem, itt kezdtem iskolába járni én is pesti lakos lettem. Lehel úton laktunk, 19 éves koromig egy helyen.
Gömb utcai iskolába jártam. Visszagondolva erre az időre csak szépre emlékszem. Most honvédségi lakóházak állnak ott, ahol régen katonai (lovas) gyakorló tér volt. Gyerekek, akik közel laktunk, oda jártunk homokvárat építeni. Nem volt drága játékunk. Egy homokozólapáttal is gyönyörű várat lehetett építeni. A játékunk 1 labdából és ugrókötélből állt, mégis sokfélét játszottunk, főleg csoportosan pl. utolsó pár előre fuss vagy kint a bárány bent a farkas stb.
Az iskola nagyon jól felszerelt iskola volt gondolom ma is megállná a helyét. A tornaterem külön említést érdemel. Volt ott gyűrűhinta, bordásfal, kihúzható létra és még sok más, nagy labda, buzogány. Mind az angyalföldi iskolában. Még annyit, a kabátokat a folyosón akasztottuk fel és nem vesztek el.
A negyedik elemi után a polgárit is ott kezdtem. Ez talán még jobban felszerelt volt. Külön kézimunka és rajzterem a kémia teremben kísérleteket is végezhettünk. Végezetül annyit: de szép volt.
Mindez Angyalföldön volt ahol a porolón lehetett tornázni, az udvaron labdázni (és nem törtünk ablakot) és sok más csoportos játék.
Mindezt azért írom le, hogy a mai gyerekek is lássák drága játékok nélkül is csoportosan milyen jól teltek a napok. Gyerekkoromat egy angyalföldi "proliházban"töltöttem de jobb volt itt élni, mint egy belső kerületi "polgári házban" ahol pl. az udvarban nem lehetett fogócskázni. Még sok mindent írhatnék a gyerekkoromból de minek.
Most más emlékek. Emlékszem, mikor a Váci úton még álltak a gyárak. A Schlik-Nikolzon, a Láng gépgyár, fogalom volt ott dolgozni.
Hogy reggel 7-kor jelezték a munkaidő kezdését, akkor úgy mondtuk "fújnak a gyárak". Ez is hozzátartozott a munkás kerületekhez.
Angyalföld, Csepel, a május 1-i felvonuláson énekeltük, hogy Vörös Csepel vezesd a harcunk a Váci út felel neki. Én a május 1-i felvonulásokat mint szép emléket őrzöm.
A háborús emlékekről nem írok, csak rossz emlékek jutnak eszembe.
Úgy emlékszem, hogy a háború után az első villamos a Váci úton indult (Angyalföld)
A lerombolt Margit híd mellett a "Mami" ez ugyan nem Angyalföld de úgy éreztük ébred az ország. Nagyon sok ház lakhatatlanná lett. Megszületett a rossz emlékű társbérlet.
A következőket nem tudom időrendi sorrendben felsorolni csak ahogy visszaemlékezem. Megkezdődött lassan az építkezés. Fokozatosan tűntek el a romok és épültek az új házak a most lebecsült panelházak, pedig ezekre nagy szükség volt.
Aki itt kapott lakást nagyon szerencsésnek érezte magát, megszabadult a társbérlettől. Szinte észre se vettük, a romok helyén nagyon szép új házak épültek.
A váci útról is eltűntek a házak, reggel 7 órakor nem "fújnak" a gyárak. Lehet, hogy nevetségesnek hangzik de nekem néha hiányzik, ezt tudják be a koromnak.
A Váci útról észrevétlenül megszűntek a gyárak és felépültek a gyönyörű irodaházak.
Akik a régi Váci utat nem ismerték nem tudják értékelni, hogy mi is történt Angyalföldön, hogy már színházunk is van. A Szabolcs utcában is eltűnnek a régi szoba-konyhás lakások, a 13 házban már minden lakásban gázfűtés van, ahol lehet ott komfortosítják.
A Ferdinánd hídról lenézve újra háborús emlék jut eszembe amikor a Rákosrendező égett, este megvilágította a környéket.
Én emlékszem, amikor nem volt szemétgyűjtő konténer. Ló vontatta szemétgyűjtő járta az utcákat és "csengővel jelezte", hogy itt a szemetes vagy "itt a jeges". Ez is hozzátartozott az utca hangulatához.. Ne feledkezzünk meg a lehel piacról, olyan jó híre volt, hogy még távolabbi kerületekből is ide jártak vásárolni, hogy évekig egy helyen vásároltunk. Még hosszan tudnék erről írni de már rég a múlté.
Egy kicsit hosszabban szeretnék írni a Vurstliról. A fiatalabb korosztály nem is tudja, hogy ez a vidámpark egy része volt, ahová jegy nélkül lehetett menni. Én még emlékszem, hogy itt volt kiállítva a Feszty körkép a magyarok bejövetele, ahogy akkor hívtuk. A két körhinta most műemlék, a barlangvasút a sárkánnyal. A liliputi színház a gyermekek kedvence és még sok más "csoda".
Nem tudom a háború után létezett e kiscirkusz. Egy helyen valami ablakféle volt, azon keresztül lehetett látni a műsort mindig nézősereg élvezte az ingyenes előadást. Időnként perselyeztek, volt aki adott, volt aki nem. Gondolom ez igazi Angyalföldi emlék.
Ahogy írom a visszaemlékezést mind több jut eszembe. Még azt meg kell, írnom, mikor férjhez mentem 18 hónapig más kerületben éltem de nem tudtam megszokni "honvágyam" volt. Visszajöttünk Angyalföldre. A kerületnek talán valami szívó hatása van több ismerősöm mondta csak itt érzik jól magukat.
Befejezésül még annyit az esetleges helyesírási hibákat tudják be annak, hogy már kijöttem a gyakorlatból ritkán írok. Most mégis? Mikor a TV-ben olvastam a felhívást egy kényszer kerített hatalmába, hogy a régi emlékeim egy részét megírjam, ha nem is egy irodalmi remekmű. Ennyi tellett egy 4 dédunokás déditől.
Vértes Mihályné
Bulcsú utca "

A képek utolsó szülinapi ebéden készültek, azon a bizonyos királyin, ahol még kagylót is evett.

"Anya!Te hogyan lettél Ágnes?" -kérdezte Hanna a névnapok nagy követője.
"Hát, kislányom, ha jól tudom a történetet, akkoriban azaz a hetvenes évek elején jelent meg a boltokban az Ágnes márkanevű pelenka. Simon bátyám pelenkázása közben gondolom gyakran találkozott szüleim szeme a felirattal, és apunak , -aki kitartóan és ellentmondást nem tűrően beszélte le anyukámat arról, hogy lányuknak azaz nekem a meglehetősen ritka Jusztina nevet adja -nagyon megtetszett." Pedig igazán különleges nevem lehetett volna. Nem mintha ezzel nem lennék kibékülve, de bizonyára kevesebben futkosnak a nagyvilágban Jusztina névvel, mint az Ágnessel. Mivel Zsuzsanna napján születtem, anyukámnak még eszébe jutott, hogy az is jól állna nekem. Örök hálával gondolok rá, amiért nem esik mégsem egy napra a két ünnepem. Tényleg, most hogy belegondolok, ultrahang nélkül is szinte biztosan tudták, hogy kisfiuk után lányuk születik, így fiú névvel nem is készültek.

Anyunak ma is Ágika vagyok. Az iskolában Gica voltam. Zoltánnak Ágnes.

"Anya, nekem tetszik a neved"-folytatjuk az eszmecserét
"Köszi kincsem, én is boldog vagyok vele, remélem te is a sajátoddal"
"Az vagyok. Néha azért hívhatlak Jusztinának?"
"Persze, csak ne felejtsd el, akkor sem ha éppen fegyelmezlek, hogy annak a névnek a jelentése "igazságos".
"Akkor maradj inkább Ágnes. Az mit jelent?"
"Tiszta, szemérmes, szűzies és szent. Ha nem haragszol, most mennem kell..."

A minap anyu kezembe nyomta több, mint harminc évnyi őrizgetés után az összes óvodai rajzomat, feladatlapomat. Némelyikre még emlékeztem is. Az aranyesőre, a varrott rajzra, a kékkel nyomott kis feladatlapokra no meg nem túl élethű emberábrázolásaimra. Hannával meg is állapítottuk, hogy bizony nem volt a rajz az erősségem. Bezzeg Simon, a bátyám, aki már ovisként zseniálisan szépen rajzolt és sokáig rajzfilmkészítő akart lenni (megjegyzem, lánya Nóri is különlegesen szépen rajzol és fest). Volt kitől örökölnie a tehetséget. Apu amellett, hogy kalligrafikus szépségű betűkkel írt, mesterien rajzolt.
Emlékszem, hogy műveink "E" épület, földszint kettes ajtó alatti wc ajtónkat díszítette kívülről. Nagyon büszke voltam ákombákom figuráimra és fontosnak tartottam egy-egy hozzánk érkezőnek azonnal tárlatvezetést tartani.
Hanna szerint most, hogy anya vagyok egész jól behoztam a lemaradást és remekül tudok tündért, cicát és kis segítséggel, másolva bármit rajzolni, amin időnként magam is meglepődöm.


Szeretem nézni és elemezni a gyerekrajzokat, mert nagyon őszinték, ártatlanok. Alig vártam, hogy Hanna az irkafirkálás után valódi rajzokkal lepjen meg, hogy rajzzal mesélje el élményeit, hogy használjon színeket. Ma már minden napra jut belőlük. Tetszik, hogy ad a részletekre, azaz a képen szereplőket igazi szemszínnel, fülbevalóval, szakállal, megfelelő alakú szemüveggel és ugyanolyan színű ruhával rajzolja le, amilyennek megismerte. Magát göndör hajzuhataggal, Esztert bodrosan, Noémit viszont egyenes hajjal ábrázolja.
Mostanában gyakran rajzol golyóstollal. Egy darabig kérdezgettem, hogy miért nem használja inkább a szép színes ceruzáit, ám hasztalan. Beláttam, hogy ez is egy általa kedvelt technika amiből nemrég megszületett kedvenc rajzom a dróton ülő madárcsalád.




Azóta nem szólok bele milyen színnel rajzoljon, nem szólok bele, hogy töltse ki a lapot, nem irányítom, nem képzem, mert tudom azzal mindent elrontanék. Nem akarom, hogy kihívásnak fogja fel az alkotást, sokkal inkább természetes kifejezésmódnak. Persze címet is ad neki, amit azonnal rá kell írnom a hátuljára a készítés dátumával együtt.
A kicsik közül Eszter erőssége a rajz és a színezés. Belemerül, koncentrál és diadalittasan mutatja meg kész művét, amiben rendszeresen visszaköszön a csiga és a barba papához hasonló alakzat.
Noémi a színekkel és a ceruza mozgásával játszik. Nagy kedvencem az ilyen színtéglalap rajz és talán szentségtörés, mégis azt szoktam mondani, hogy a modern művészetek palotájában is megállná a helyét..

Ennyi rajznak átgondolt file rendszerre lenne szüksége, ám egyelőre a tárolást három névre szóló doboz testesíti meg. Vannak kedvenceim, amiket azonban azonnal színes keretbe teszek és az erre kijelölt falrészre szögeltetek fel. Gyakran megesik, hogy a szembelévő falnak támaszkodva hosszan nézegetem őket. Ott van a zalakarosi kiruccanásunk, a tengerparti nyaralásunk pillanata rajzban megörökítve. Ott a karácsonyunk, a családi korcsolyázás, a kedvenc kis állatok a csiga , a cica, a pillangó. Bekeretezésre méltónak tartottuk még a sellőt és az önarcképet a lóval. És mivel vészesen fogy a falfelület, ellenben szaporodnak a rajzok, együtt zsűrizünk és szavazunk arról, hogy egy-egy remekmű felkerülhet a falra vagy menjen inkább a dobozba.

Zoltán nem aggódott velem és ezt egy kicsit zokon is vettem. Magamban már barátkoztam a gondolattal, hogy Helsinkiben karácsonyozunk, igaz hogy melyik hotelben azt nem tudtam volna megmondani, lévén, a miénk abban az évben utoljára fogadott vendégeket. A lányok a tallini kiruccanástól teljesen kifacsarva, mélyen aludtak, egyenletes szuszogásuk engem is elaltatott újra..
A repülőtéri buszra várva beszédbe elegyedtünk finnekkel, akik még északabbra utaztak, így valóban kezdtem elhinni, hogy ma mi is repülünk, a hóakadályt legyőztük. Már csak egyetlen izgalom állta utunkat ez pedig nem más, mint a szabadjegyesek vagy légitársasági kedvezményes jeggyel utazók által oly jól ismert gyomorgörcs, hogy akkor mi most felférünk a gépre, akad a magunkfajtáknak is pár hely vagy itt ragadunk.
Emlékeim szerint soha nem volt ilyen kiélezett a helyzet. Már rég fel kellett volna szállnia a gépnek, rajtunk kívül már senki nem várakozott bőröndökkel, amikor mi még a check in pult előtt toporogtunk és próbáltunk a gyerekekkel együtt olyan szívszorító képet vágni, hogy ha kell a szárnyra, de mindenképpen kapjunk helyet.
A nem túl szimpatikus finn nő egyfolytában nyomkodta számítógépe billentyűzetét, majd egyszer csak kiadta az öt beszállókártyát, mire Zoltán csak annyit kiáltott neki: You are an angel! és már rohantunk is, hogy még átvilágítsák bőröndjeinket de persze kétszer, mert a nagy izgalomban egy ásványvizes palack a hátizsákban maradt, amit szerencsére azonnal kiszúrtak. Ilyenkor persze a tranzit legeslegtávolabb eső kapuján van a beszállás, így aztán nagyon gyorsan szedtük a lábainkat, ami a két kicsivel már nem volt olyan könnyű. Az utolsó pár méteren valahonnan szereztünk egy bőröndös kocsit és azzal száguldottunk a bejáratig.
A repülőn végül én a kicsikkel egy igen tágas sort foglalhattam el, míg Zoltán Hannával kicsit hátrébb kapott helyet. Az ablakból még végignéztük a jégtelenítés menetét, aztán felszállt a gépünk, a kicsik nemsokára elaludtak, én pedig már a karácsonyi forgatókönyvön gondolkodtam.





Hanna és Zoltán ezalatt titokban a hányó akarom mondani egészségügyi zacskóra jegyzetelt. Hogy mit? Az én karácsonyi ajándékom tartalmát.
Kaptam ugyanis egy hat darabból álló kuponfüzetet, amit ha beváltok, olyan szolgáltatások közül választhatok, mint a nyugodt, gyerekmentes habfürdőzés, kedvenc magazinom nyugodt elolvasásának biztosítása, szombat esti kimenő stb.
Hanna az ajándék átadásakor nagyon büszkén mondta, hogy bizony nagyon sok ötlet az ő fejéből pattant ki, miközben jót kuncog azon, hogy a hányózacskóra jegyzeteltek.


Odafelé a pilótafülke rejtelmeibe vezették be Hannát, visszafelé a hátsó konyhát és a steward vendégszeretetét, igaz történetei élvezthette lányom, amiről részletesen be is számolt nekem. Ezek után egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az aktuális válasza a "No és mi leszel ha nagy leszel," kérdésre az, hogy "Légi utaskísérő".
Nekem pedig eszembe jutott, hogy volt idő, amikor én is mindent megadtam volna, hogy repülhessek, de a sors mindig közbeszólt. Ki tudja, lehet, hogy Hanna megvalósítja az én akkori álmomat? Annyira nem vagyok boldog. Jobban szeretném ha két lábon, a földön maradna...

Ferihegyen eső fogadott és szinte trópusinak éreztük a hőmérsékletet. Az autóban eljátszottuk a szokásos "kinek mi tetszett a legjobban" című játékot és titokban egy kicsit mindannyian hiányoltuk a havat..

A kicsik és persze Hanna is felnőttek a közös utazáshoz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy bizony nem a legbarátságosabb klímájú országot választottuk ulticélul, ők mégis flottul helytálltak és élvezték az ismeretlen helyszínek felfedezését. Nem egy szokványos célpont valóban. De nem is unalmas. Így aztán remélem lesz alkalmunk folytatni a hagyományt és a karácsonyi időszakban- Koppenhága és Helsinki után-, melegebb égtáj helyett inkább újabb Skandináv fővárost felfedeznünk együtt.

Műkorcsolya Eb lesz Tallinban, így aztán a város nevével az átlagnál többen találkozhatunk a közeljövőben. Hanna is felkiáltott ma reggel a háttérben szóló sporthírek és a város neve hallatán, hogy "Anya! Apa! Tallin.. hiszen mi ott jártunk!"

A legtöbb Helsinkibe látogató turista, biztos, hogy nem hagyja ki a lehetőséget, hogy áthajózzon Észtország fővárosába, Tallinba, hogy ott saját szemével lássa azt a hihetetlen fejlődést, amin keresztülment az ország az utóbbi tizenpár évben. A finnek is szeretnek áthajózni a szomszédba, de nem azért, hogy az óvárosban sétáljanak, sokkal inkább azért, hogy a kompon vagy a kikötő melletti boltok valamelyikében megfizethető áron több kartonnyi alkoholt vásároljanak maguknak. Sokuk még csak ki se sétál a kikötő csarnokából, oda vissza utazik csak éppen visszafelé már tele pakolva és kissé spiccesen..
Végül is nem a kora reggeli, hanem a gyerekbarátibb időpontban induló Tallink járatra vett Zoltán öt jegyet. Kényelmesen meg tudtunk reggelizni, természetesen jól belakmároztunk az "ikeás" húsgolyókból, ami hidegen úgy tűnik reggelire is feltálalható, és csak ezután sétáltunk el a busz pályaudvarig, ahonnan a kikötőbe tartó járat indult. Nekem a gyerekek felöltöztetésén és levetkőztetésén kívül nemigen akadt dolgom a szervezéssel, mint mindig, most is magától értendőnek vettem, hogy Zoltán pontosan tudja melyik buszra, mikor és hol kell felszállni és,hogy nem csak egy kikötőből indulnak hajók, így nem árt előre tájékozódni. A hajóállomás olyan, mint egy repülőtérér. A beszállókártyáink kézhezvétele után, hosszú utashídon keresztül jutottunk el a hajó oldalán lévő bejárathoz, ahol az irdatlan méretű és kamionokat, autókat elnyelő kompba beszállhattunk.

A két órás út aztán olyan gyorsan elröppent, mintha csak húsz perc lett volna. Nem nehéz egy négy szintes hajón ( az alsó hármat nem számolom, mert ott autók, kamionok utaznak) eltölteni az időt. Lehet vásárolni, enni, inni, kávézgatni, parfümöket szagolgatni és a játszóházban csúszdázni vagy éppen mesét nézni. Mi persze még ennél is többre vágytunk így alaposan felfedeztük a hajó elegáns folyosóit és végül a behavazott hátsó részben (ez lehet a keresztrejtvényekben oly gyakran előforduló három betűs szó a tat? ) készítettünk pár jeges képet.






Újabb hosszú utashídon át aztán megérkeztünk Tallinba és pár perces hóban való bukdácsolás után már az óvárosban kerestünk valami helyi kis vendéglőt, mert farkas éhesek voltunk mindannyian. Egy mackós címerrel ellátott étterembe aztán bementünk és igyekeztünk a nagyon kedves felszolgáló lány segítségével a helyi specialitásokat kiválasztani az étlapról. Amíg vártuk, hogy megérkezzen a falat, bámultuk a falat ( Zoltán után szabadon) , amit harmonika, balalajka és egyéb, az Észt népi világot bemutató eszköz díszített és ami legalább elterelte a kissé elcsigázódott lányok figyelmét. Már tele hassal, csoportos mosdó bejárást tartottam, majd semmi akadályát nem láttuk már annak,hogy belevessük magunkat Tallin makettszerű utcácskáiba, célirányosan pedig a karácsonyi vásár felé induljunk.
Itt aztán jászolban állatokat simogattunk, erős késztetést éreztünk, hogy újabb sapkát vegyek magamnak, a lányoknak vásárfiát keresgéltünk aztán egy rénszarvas fejet megformáló sajtvágóba szerettünk bele, így megvettük és minden alkalommal, amikor kinyitom az evőeszközös fiókot köszönünk egymásnak és így Tallinnak is.
Abban azért egyetértettünk Zoltánnal,hogy a karácsonyi vagy ha jobban tetszik adventi vásárok rangsora versenyben igazán megérdemelten szerepel a budapesti, az a bizonyos Vörösmarty téri az első tízben.

Öt óránk volt arra, hogy egy kicsit belekóstoljunk Tallinba, az ottani forralt borba és forró csokiba. Rendezett utcácskái, ékszerdobozhoz hasonló terei, a kedves kis boltocskák lépten nyomon az otthoni városok belvárosára emlékeztetett, így nem tudok felejthetetlen élményről beszámolni és maga hajóút sokkal maradandóbb nyomot hagyott mind bennünk, mind a gyerekekben, mint az egyébként hangulatos utcákon való sétálás.



A kikötő felé gyalogszerrel indultunk el, aztán jobbnak láttunk leinteni egy taxit, nehogy lekéssük a még újabb, még csillogóbb, még ámulatba ejtő hajót, amin miután elhatároztam, hogy akár hosszabb útra is hajlandó lennék elmenni ilyen csodával, -elaludtam. Zoltán ezalatt lányaival ismét bejárta az összes látogatható szintet majd a játszóteremben múlatták az időt. Mire visszaértek, én is kialudtam magam, így semmi akadálya nem volt annak, hogy bekapjunk pár falatot a hajón található éttermek valamelyikében. Alig nyeltük le az utolsó húsgombócot, a hajó megérkezett Helsinkibe, így nekem nem volt más dolgom, minthogy a hatalmas ruhakupacból szépen sorban elővegyem a kardigánokat, sapkákat, kesztyűket, kabátokat és ráadjam mindenkire. A mentőcsónakokra, amiken vastagon lógtak a jégcsapok még búcsúzóul rápillantottam , egy gyors katasztrófafilm játszódott le fejemben, aztán kiléptünk a szárazföldre.


A busz újra elringatta gyerekeinket, mégis jókedvűen szálltak le róla a végállomáson. A környék ismerős volt számukra is, tudták, hogy pár perces séta után szállodánkban leszünk. Az egyik trafikban vettünk 3 fényvisszaverőt vagy ha jobban tetszik prizmát. Arrafelé a járókelők, a hosszan tartó sötétség miatt ilyeneket tűznek táskáikra, kabátjaikra, hogy láthatóak legyenek, így aztán szerzeményünkre igazán ráillik a tipikus finn szuvenír jelző.
A hotel kényelmes ágyában nem kellett altatni senkit. Mégis rosszul aludtam. Hajnalban felébredtem és gyorsabban vert a szívem. A hotel 6. emeleti ablakából vadul táncoló hópelyheket láttam és viharos erősségű szélfúvást hallottam. Ilyen időben nem tudnak felszállni a repülőgépek, ez már ítéletidő. Senki nincs az utcákon (persze,mert hajnali két óra volt)
Nem gondolkodtam tovább. Inkább felébresztettem Zoltánt. Majd ő megnyugtat, majd ő megoldja...

Ötöt szerettünk volna építeni, mert nagyon lelkesek voltunk. Egymást ölelve, sikongatva és gyí pacizva ültek a szánkón és kérték gyorsabban húztam őket. Közben azon vitatkoztak hogyan kivitelezik majd az építést. Én közben két lihegés között magamban számoltam hány láboskám van, amit erre a célra felajánlhatok és amikor rájöttem, hogy kevés, alternatív megoldásokon töprengtem.

Teljes mértékben Hannáé a dicsőség. Ő az, aki hősiesen görgette a hógolyót a kertben,hogy megfelelő méretű hóember születhessen belőle. A közepét is ő gyúrta én csak a háttérből osztottam az instrukciókat, miközben Esztert vigasztaltam, aki bal csuklóját fájlalta. Saját bevallása szerint elesett és beütötte, bár nem tudom hová és mennyire, mert közben családi ház tulajdonosi kötelezettségemnek tettem eleget és a járda havát lapátoltam. Hanna tovább épített Noémivel, akinek szintén fontos feladata volt, ő fogta a kis piros lábost és a répát, közben pedig -amikor nem figyeltem oda- a hó minőségét vizsgálta- nyelvével.
Szomszédunk, Andi, aki végzettségét tekintve ápolónő szintén havat sepert, így megmutattam neki Eszter kezét, hogy szakemberként ő lát e rajta valami eltérést. Tudni kell, hogy Esztert Blaha Lujzának hívjuk (mondjuk a híres tragika, Jászai Mari név találóbb lenne de a Lujza mégiscsak jobban illik hozzá), mert zseniálisan alakít drámai szerepeket. Bámulatosan tud egy perc alatt szomorúságot majd vidámságot imitálni arcával és gesztusaival. Nagyon élethűen sajnáltatja magát és nyafog, így felmerült bennem,hogy most is erről van szó, ám minél tovább néztem kezét annál inkább úgy láttam , hogy a kis kéz dagad, lilul.. Egy idő múlva elmúlt a szomorúság, kaptam Esztertől egy óriás puszit azzal, hogy már nem fáj és mire felocsúdtam már szaladt is a majdnem kész hóemberhez.
Közben besötétedett. Hanna egyedül, segítség nélkül csak egy hóembert tudott építeni kertünk közepére. Ezt az egyet viszont nagyon szeretik. Puszilgatták, majd nyalogatni kezdték, amit már nem néztem olyan jó szemmel. Hannának megígértem, hogy legközelebb kap segítséget és megalkotjuk az elképzelt hóember családot, addig is legyen büszke magára, hiszen nagyon szépet alkotott.
Ma is sietek értük az oviba. Olyan jó mindenféle kötelezettség nélkül, itthon játszani velük.

A meleg fürdő utáni alvás a sötétségbe nyúlt de legalább a havazás alábbhagyott, így szinte paradicsomi időjárási viszonyok között indultunk, hogy felfedezzük a város egyik piacát, mert már Hanna is kívülről fújja hogy nem ismerheted meg egy ország vagy város kultúráját, ha nem jártál a templomukban, piacukon és nem próbáltad a tömegközlekedést. A villamosról leszállva Hanna egy ház méretű hókupacra kívánt felmászni, amit mi mosolyogva hagytunk, majd amikor húgocskái is követni akarták, inkább indulásra szólítottuk fel őket..



A piacon nagy nyüzsgés volt persze, hiszen már karácsonyra vásároltak a háziasszonyok, gondolom rénszarvashúst és a rengeteg féle hal valamelyiket. Mi egy lyukas kenyérrel, a finn specialitással gazdagabban léptünk ki a csarnokból, amit már a hotelben amolyan utóvacsoraként marcangoltunk szét de csak miután mindhárom lánykánk átkukucskált rajta.



Jobb híján a helyi gyorsétteremben vagy ha jobban tetszik Mc Donalds utánzatban vettünk magunkhoz némi meleg ételt, mert szükségünk volt az energiára, hiszen megígértük a lányoknak, hogy korcsolyázhatnak a vasútállomás melletti jégpályán. Bevallom semmi de semmi kedvünk nem volt Zoltánnal a csontig hatoló hidegben korizni de Hannában még elevenen élt tavalyi koppenhágai korcsolyázós élménye és szerette volna most itt is átélni ugyanezt, így engedtünk. A kicsik hajthatatlanok voltak, mindenképpen szerették volna kipróbálni milyen az a korcsolyázás. Mivel volt rájuk való korcsolyacipő és a kezdőknek odaállított fakutyához hasonlító támaszkodó eszköz, hagytuk magunkat meggyőzni, hogy jó móka lesz. Összeszorított fogakkal fizettük ki a bérleti díjat és felhúztuk a lányok - majd saját lábainkra is a korcsolyát. Hanna egyedül vágott neki a jégnek, Zoltán Esztert tanította, én pedig Noémit támogattam. Csetlettünk botlottunk a jégen, ezúttal Hannának se ment olyan flottul, mint régen, aztán egyszer csak Noémivel és a fényképezőgépemmel együtt a földön találtam magam és kislányom most már elhitte, hogy a korcsolyázást tanulni kell, a jég csúszós és menjünk inkább a melegbe. Eszter stabilabban állt és ügyesebben kapaszkodott a rúdba, így cseréltünk, Zoltánnak adtam a nehezebb feladatot, nevezetesen Noémi oktatását. Elég hamar megunták (meguntuk), így amíg ők a cipőket vették át, magamtól is mentem pár kört így rájöttem, hogy a jég minősége nem valami tökéletes, ezért eshetett a szokásosnál is többet Hanna-legalábbis ezzel vigasztaltam már a melegedőben, a forró csokiját iszogató, elkámpicsorodott nagylányomat.






Hazafelé még megnéztük a Stockmann áruház kirakatában integető Mikulást, a mozgó manókat, süniket, egereket és nem értettük hogy bír zenélni a csellózó lány az utcán kesztyű nélkül egész nap..
Újabb forró fürdő után viszonylag hamar ágyba bújtunk, hiszen másnap egy új országba, új városának felfedezése vár ránk, ráadásul hajóval tesszük meg az alig két órás utat, ami nemcsak a lányokat de engem is extázisba hozott, annak ellenére, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a jeges vízben elsüllyedt Titanicot.