Délelőttönként vittem Esztert a veseosztályra, hogy megkapja intravénásan az aznapra szánt antibiotikumot és némi infúziót is. Amíg a koktél csepegett Eszti vénájába, testközelből láthattam, a kisfiát dializáló anyukát vagy az óránként katéterezni kénytelen édesanyát és kislányát. Önkéntelenül magamhoz szorítottam Esztit és próbáltam erőt meríteni az előbb említett édesanyák önfeláldozásából, energiájából.
Aztán egy hét múlva zárójelentéssel a kezünkben tértünk haza. Eszter láza viszont továbbra is makacsul, naponta legalább kétszer, igen magasra felszökött. Keveset evett és ivott. A helyettes gyerekorvos (a miénk természetesen ilyenkor van szabadságon) is megerősített abban, hogy egy 22 hónapos, folyamatosan lázas gyereknek kórházban a helye, így az egy hete (babonából?) kipakolatlanul álló bőrönd tartalmát kiegészítve elindultunk a László Kórházba. Felkészültünk a széken kuporgáshoz, a földön alváshoz és a málló vakolatra, ezzel szemben egy frissen felújított, hipermodern, hotel stílusú kórházba érkeztünk, ahol Eszternek és nekem is külön ágyam volt, a fürdőszobáról nem is beszélve. A fogadtatás is nagyon kedves és megértő volt, az előzményeket, azt hogy hogyan jutottunk idáig figyelmesen meghallgatták. Eszternek ez újabb branül betételét jelentette, nagyon sírt. Mi is, mert elképzelni sem tudtuk mi baja lehet Eszternek, aki egy hét antibiotikum kúra után és a szervezetében kimutatott salmonella baktérium kimutatása után lázas, bágyadt maradt. A három éjszaka alatt a legkülönfélébb diagnózist állítottuk fel, találgattunk, Zoltán hajnalig kutatott az interneten és hosszú beszélgetéseket folytatott amerikában élő testvérével és Melindával, aki biológus és szent meggyőződésem, hogy tudása vetekszik sok orvoséval is, hogy aztén együtt elemezzék a leleteket, adatokat és az orvosok felvetéseit latolgassák. Esztert tetőtől talpig kivizsgálták, aminek persze most már örülök, mert papírunk van arról, hogy kicsi lányunk minden szerve a helyén van épen, egészségesen és csak a vérkép az, ami vírusos megbetegedésre utal. Hogy milyenre azt nem tudják és a mai napig nem tudjuk de tény, hogy Eszter szervezete egy vírusos fertőzést küzdött le ilyen hősiesen. Zoltán aztán megfogalmazta és a sok súlyosan beteg gyerek láttán bennem is megfogalmazódott az, hogy inkább legyen egy ismeretlen vírusos fertőzésbőkl gyógyult gyerekem, mint egy ismert gyógyíthatatlan betegségben szenvedő. A fiatal, Esztit kezelő doktornő arcán egyetlen pillanatig nem láttam aggodalomra okot adó nyomot, nyugodt maradt és amíg beszélt, valóban elhittem, hogy semmi rosszra nem kell gondolnunk, banális betegségről van szó. Eszti állapota javulni kezdett, a láz egyre ritkábban jelentkezett, , inni kezdett így az infúziók is elmaradtak, majd étvágya is visszatért. Kimerészkedtünk a hatalmas, fás kertbe, megnéztük a kórház össze cicáját, pitypangot kerestünk, én pedig intravénásan kértem a büfében a kávémat. Amikor Eszti aludt, elolvastam régóta várólistán lévő könyvemet, az ablakból az óriási juharfák ágait és leveleit nézve, próbáltam össegyűjteni fejemben, hogy vajon mire volt jó nekünk ez a betegség, ez a pár nagyon kimerítő, nehéz nap.
-Noémi rajong apjáért, sokkal vagányabb, önállóbb lett, mint előtte
-Ismét rájöttem, hogy az egészség a legeslegfontosabb, minden más csak utána lényeges
-Rájöttem, hogy szerencsés vagyok, hogy olyan férjem van, aki a bajban talpraesett, higgadt, aki mindig tudja már mi a következő lépés és aki helyettem gondolkodik (ha kell), kiválóan kommunikál és persze kimondhatatlanul aggódik a gyerekeiért.
-Rájöttem, hogy igazi barátaink vannak és családtagjainkra is mindig számíthatunk.


Azért biztosan el kell telnie néhány hétnek, hogy Eszter ne a fecskendőt vegye ki Hanna játék- orvosi táskájából elsőnek..A fonendoszkópot is profin használja, babáinak légzését gyakran ellenőrzi, sőt még a fülgyulladás lehetőségét se zárja ki, így az erre kifejlesztett fröccsöntött eszközzel a fülekbe is belenéz.

Most, hogy túlvagyunk a nehezén és Eszter ma este óta ugyanazokat a huncutságokat, sikongatásokat, játékosságokat műveli, mint pár nappal ezelőtt, már nyugodtabban tudom lejegyezni az elmúlt napok eseményeit. Az egész egy makacs hasmenés-félével kezdődött, aztán amikor ez elmúlni látszott, szokatlanul magas láz ijesztett ránk. Gyerekorvosunkról, csodadoktorunkról, Dr. Sal Péterről már akartam írni korábban is, de csak most került rá sor. Homeopátiás orvos de nem elsősorban ezért esett rá a választásunk még Hanna születése után. Hihetetlen nyugalom árad belőle még akkor is ha az olyan aggódós anyuka, mint amilyen én is vagyok áll vele szemben. Aztán ott van a profizmusa, az ahogyan a mai napig folyamatosan képzi magát és ahogy a gyerekekhez ér, ahogy megsimogatja arcocskájukat, a vicces, legtöbbször állatos mintás nyakkendőiről nemis beszélve. Hanna nagyon kedveli és Dr. Sal Péternek nevezi, így teljes nevén, vagyis nem doktor bácsizza. Hát őt kerestük fel azon a bizonyos csütörtöki napon azzal, hgy Eszter lázas és nagyon nyűgös. Ahogyan az lenni szokott alaposan, türelmesen, kedvesen megvizsgálta kicsi lányunkat, aztán úgy ítélte meg, hogy egy vizelet és vérvizsgálat mindenképpen indokolt és hugyúti fertőzésre gyanakszik.
Igaz, hogy komoly témáról írok de a vizeletminta szerzése egy hónapostól nem olyan egyszerű, nálunk legalábbis vígjátékhoz hasonlított a reggel, amikor pár cseppet mindenképpen össze kellett volna gyűjtenünk az arra kijelölt, speciális zacskóba. Amikor már sikerült volna és éppen arra készültem, hogy levarázsolom róla a nylon darabot, gyanús szag ütötte meg orromat. Jaj ne! kiáltottam és nem értette Eszter, hogy miért nem örülök, hogy kakil, amikor máskor pedig nagyon szoktam. Tisztába tevés után újabb zacskót ragasztottam rá és próbáltam itatni de most talán ezt tartotta különösnek, mert az addig kacsa lányom most valahogy nem kívánta se a vizet se a teát de még az almalevet sem. Megszégyenülve érkeztem a pár cseppnyi vizeletmintával a laborba és előre elnézést kértem a csekély mennyiségért. Reméltem azért elegendő lesz a vizsgálathoz. A nővérek azt hiszem nem először találkoztak jelképes mennyiségű mintát adó anyukával, mert megértőnek bizonyultak és együtt nevettek ügyetlenségümkön. Esztertől vért vettek, ami bizony folyamatos sírással párosult. Megnyugtattak, hogy nem fájdalmas ha már bent van kézfejében a tű de bizony a vékony erecskék miatt jóval tovább tart a procedúra, amit anyai szívem nagyon nehezen bírt ki de feladatomra, a nyugtatásra és puszilgatásra koncentráltam.
Viszonylag hamar megvígasztalódott kicsi Eszter és hősiességét egy Thomasos könyvecskével jutalmaztam, mert bizony még nem írtam eddig de szerencsére a kislányok ugyanúgy rajonganak a képes könyvekért, mint annak idején nővérük.
Türelmetlenül vártam a labor eredményét ami délután meg is érkezett. Orvosunk az utánozhatatlan nyugodságával és magabiztosságával azt mondta, hogy Eszter vérképe annyira rossz lett, hogy már meg is írta a kórházi beutalót. Gyulladás van a szervezetében és csak intravénás gyógyszerrel lehet hatásosan gyógyítani, az otthoni gyógymódok erre nem alkalmasak. Forgott velem a világ, zakatolt az agyam, hogy akkor most hogy lesz a két itthon maradó lánykával, ki lesz velük és egyáltalán hogyan fogják viselni az ikrek a szétválasztást, az anyahiányról nem is beszélve. Zoltánt hívtam elsőként, aki persze mint minden vészhelyzetben nagyon józan és jó szervező marad.
Én addig csomagolni kezdtem, Hannámnak elmagyaráztam, hogy a következő napok mindannyiunk számára nehezebbek lesznek és számítok rá, a segítségére, megértésére, türelmére.
Pár órával később már a Klinikán voltunk, ahol -akárhogy is sikk és divat szidni az egészségügyet én nem teszem, mert- maximálisan kedves, profi, gyerek- és szülőcentrikus fogadtatásban részesültünk. Erről majd a következő bejegyzésben írok. De , hogy addig se izguljon senki, elmondom, hogy itthon vagyunk, egyetlen éjszakát és egy fél napot töltöttünk a vese osztályon, ahol megállapították, hogy Eszternek vesemedence gyulladása van és a kézfejébe preparált branülbe minden nap kap egy adag antibiotikumot és állapota napról napra javul és kedve is a régi így aztán az enyém is és persze,mint mindig ebben a rosszban is van valami jó, mert egy csomó dologra rávilágított és értékes emberekkel találkozhattam és egyáltalán egy teljesen más szemszögből nézhettem az életemet, az életünket.

A csigaevést is megörökítettük. Íme.

Francia ünnepi kirakodóvásár volt szombaton a Francia Intézet körül, amin persze ott a helye mindenkinek, aki egy kicsit is szereti a franciákat vagy ha őket nem, akkor a sajtjaikat, boraikat vagy legalább a kultúrájukat, azt ahogyan tudnak élni, enni. Márpedig mi Zoltánnal közös életünk meghatározó részeként emlékszünk arra a 15 hónapra, amit volt szerencsénk Párizsban töltenünk. Ezek után nem meglepő, hogy a honvágyhoz hasonló érzés lett rajtam úrrá, amikor megláttuk a standokon az ismerős francia temékeket és ismerős ételek illata szállt felénk. Az egyik ilyen ételstandon Zoltán evett is egy mergezt, vagy hívjuk csak kolbásznak. Közben észrevettük, hogy a csiga sem hiányzik a kínálatból. Hanna, aki egyébként már sokszor megütközött azon, hogy a franciák csigát eszenek, most sem akarta semmi pénzért megkóstolni a falatnyi fűszervejas étket, ellentétben Eszterrel, aki mohón kapott utána és érdeklődéssel forgatta szájában a pici húst. Mindig tudtam, hogy a családban ő a fő ínyenc, ő aztán nem válogat és boldogan megkóstol minden ismeretlen étket.
Az egyik pultnál tehénhangot utánzó henger alakú játékra lettünk figyelmesek. Hanna fülébe bőgettem, aztán egyet megmutattam Eszternek is. Egy harmadikat aztán egy szimpatikus úr tett Noémi kezébe , aki addig csak mosolygott a jeleneten és konstatálta az ikrek, illetve három kislány jelenlétét. Ekkor azonban átváltott francia-magyar-angol nyelv keverékére és közölte, hogy szeretné megvenni a három játékot ajándékba. Gondoltam magamban, valami extra gazdag francia túrista lehet, akinek ellágyult a szíve a kislányok láttán és valamit mindenképpen szeretne adni, de nem erről volt szó. Amikor én kezeimmel hadonászva közöltem, hogy nagyon kedves de nem fogadhatjuk el, akkor ő tovább erősködött és hogy pontot tegyen a huzavona végére, csak annyit mondott, hogy márpedig ő a magyarországi francia nagykövet, René Roudaut úr és ő ezt a három játékot akkor is kifizeti és odaadja a lányoknak, és ha lehet ne ellenkezzek. Nem is tudtam volna. Minden olyan gyorsan történt. Próbáltam a megfelelő francia szavakat előkotorni az agyam mélyéről. Annyi időnk volt csak, hogy egy közös fotót készítsünk aztán elvegyültek a tömegben, mi pedig a meghatódottságtól és meglepetéstől még egy ideig csak ott álltunk és bőgettük az ajándék tehenes hengereket.

Hanna az utóbbi időben zavarbaejtő kérdésekkel bombáz bennünket. Az egyik ilyen, hogy ki volt az első apuka. Mert ugye mindenkinek van apukája de az első embernek ki volt, most hogy van ez? Van egy világi, evolúciót és Darwin tanait felhasználó magyarázatunk és van egy másik is. Merthogy én úgy tanítom, hogy vannak emberek, akik így gondolják és vannak emberek akik amúgy. Persze a következő kérdés ezek után már meg se lep - ki gondolja helyesen...
Másik kérdése a fogamzással kapcsolatos. Mert odáig rendben van, hogy megismertük egymást, férj és feleség lettünk és nagyon szerettük egymást és egy kis magból lett ő és testvérei no de hogy került az a mag az én hasamba és mi az hogy nagyon szerettük egymást. Nos, elő a Sehány éves kislány című könyvet, annak idején (igaz kicsit idősebb koromban, mint Hanna) engem kielégítettek az abban látottak, olvasottak.
Hogy miért is írom le ezeket? Hát csak azért, mert úgy gondoltuk ha egy gyereket ilyen típusú kérdések (is) foglalkoztatnak, akkor elég nagy ahhoz, hogy a Csodák Palotájába menjünk vele és ne elsősorban vidámparknak fogja fel a fizika törvényeit jópofa játékokkal és kísérletekkel bemutató kiállítást, hanem rácsodálkozzon, a fény, a mágnes, a súly, az elektromosság létezésére. Zoltánt megkértem (bár magától is ezt tette volna), hogy gyereknyelven próbálja elmagyarázni Hannának, hogy mi miért történik. Mit csinálj, mi történik és miért történik. Ez volt a magyarázó szövegek mottója és Hanna boldogan kipróbált mindent, aztán ámult azon, hogy mi történt és végül érdeklődve -de azért a következő csodára pislogva -meghallgatta miért nem tudna normálisan sétálni a Holdon és miért nem fáj a szöges ágyon való fekvés, hogyan mozog az inga, mi az a tőkesúly és miért érdekes hogy négyzet alakú kereke van egy autónak. Bevallom rengeteg újat tanultam Zoltántól én magam is. A fizika sosem volt erősségem, így a gyereknyelven való magyarázataiból végre megértettem néhány olyan fizikai törvényt, amit az általános iskolában vagy még később nem sikerült megtanulnom.
Az már csak hab volt as tortán, hogy a négy kerékhez szokott Hannának hatalmas élmény volt a metrózás, villamosozás a P+R parkolóig, ahonnan autóval folytattuk hazáig utunkat és ahol Hannát egy szempillantás alatt elnyomta az álom.

Nem tudom hányszor jártunk a veresegyházi medveparkban , de ma ismét a mackónézést választottuk délelőtti programnak. Az Anna és Peti sorozatban is szán az írónő, Bartos Erika egy fejezetet a maciknak, így aztán nem csoda ha Hanna most is lelkes volt az utazás hírétől, hiszen boldogan követi igaz mese hőseit bárhová. Mézzel és fakanállal a kezünkben indultunk macilesbe. A kicsik nagyon szerettek volna kiszabadulni babakocsijukból és közelebbről megismerkedni a medvékkel illetve a villanypásztorral, ezt viszont mi nem szerettük volna, így kénytelenek voltak ülve kiabálni és integetni a medvéknek majd kedvenc foglalatosságukhoz, a cipők levételéhez és eldobálásához folyamodtak bosszúból.
A vaddisznók és kecskék már Esztert egyáltalán nem érdekelték, mert észrevette az ugrálóvárat és hangos kiáltásokkal tudatta velünk, hogy menjünk közelebb.
Az ugrálóvárban aztán a kicsik is levezethették fölös energiájukat és vígan hemperegtek, bírkóztak egymással, a babakocsiba zárás miatt így nekem se volt annyira lelkiismeret furdalásom. Azt hiszem ez is egy ikres probléma, különösen ha van még egy gyermek a családban, azaz három felé kellene figyelni, szaladni és különösen akkor nehéz, ha egyikük, nevezetesen Eszter, nem hajlandó a fegyelmezett, kéz a kézben séta szabályai szerint menni szinte sehol. Ezt még gyakorolnunk kell, legutóbb egy cipővásárlás fordult csaknem anarchiába a két kis akaratos lányka miatt, akik mindent lepakoltak volna és a próbababákkal szerettek volna bírkózni amit viszont nem hagyhattunk mégsem bármennyire liberális szülőnek valljuk magunkat így aztán azt hiszem a Sugár összes alkalmazottja észrevette, hogy új cipőt kaptak a Vajda lányok.
A macik továbbra is bájosak és tekintélyt parancsolóak egyszerre, biztosan meglátogatjuk őket újra ...
Még leírom, hogy a klasszikus, komédiába illő jelenet történt meg délután, amikoris Eszter, az örök éhenkórász, a falánk, a mindenevő kicsi lány észrevétlenül a macska táljához somfordált és bizony abból csipegetett. Igaz nem macskatápot, hanem az általam főzött hal ebéd maradékát, akkor is csaknem rosszul lettem a látványtól, hogy macskatálból csemegézik lányom. Mondjuk tényleg jól sikerült az a tengeri hal hagymaágyon jobban mondva macskatálon..
Ez az: http://www.mindmegette.hu/index.php?apps=recept&recept=4909

ui. Apák napi rajzot feltettem a megfelelő bejegyzés alá.

Nemrég egy keresztény szellemben működő, édesanyákat tömörítő szervezet az Anyai Szívek - vagy eredeti nevén Hearts az Home csapata, megkérte a levelezőlistáján lévő anyukákat, hogy pár sorban írják le miért jó, hogy édesanyák. Leírtam. Gondolataimat egy vidám reggeli nap ihlette. Idemásolom, hogy ne vesszen el , meg azért is, mert kedves szavakat kaptam érte. Más kérdés, hogy nem ezzel az írásommal nyertem el a díjat, hanem egy másikkal, amit a babanaplóba is lejegyeztem korábban. Annak a címe "kávé habbal". De most inkább szappanbuborék:

"Örülök, hogy édesanya vagyok, mert felnőttként is fújhatok szappanbuborékot. És amíg a buborékok, szállnak és hallom kislányaim gyöngyöző kacagását, hálát adok a Jó-Istennek, hogy van, aki elkapdossa a szivárványszínű gömböcskéket. Ők azok, akiktől nap, mint nap tanulok és kapok valamit. Figyelmességet, türelmet, rendszerességet, szeretetet, jókedvet és azt, hogy a világ pici dolgai, egy pitypang vagy egy kicsiny hangya is sokszor elég ahhoz, hogy örüljünk az életnek. Remélem , hogy soha nem pukkad ki a szappanbuborék.."

www.anyaiszivek.hu
www.hearts-at-home.com

A vetkőzés a cipők levételével kezdődött. Sajnos nem voltam eléggé előrelátó és nem kapcsos cipőt vettem a két kicsinek nyárra, hanem a gyorsabb öltöztetés érdekében inkább tépőzárasat. Eszter és Noémi ezt használja ki, amikor az őrületbe kergetnek azzal, hogy folyamatosan leveszik cipőjüket lábukról és elhajítják vagy csak a kezükben tartják. Nem bánom a kertben, elvégre jót tesz lúdtalpuknak a természetes közeg no de mégiscsak szerencsésebb ha van valami a lábukon ami védi a kis talpacskákat esőben vagy ismeretlen területen. Ha a babakocsiban ülnek, megint azzal versenyeznek, hogy melyikük tudja gyorsabban levenni a cipőjét. Öröm az ürömben,hogy már fel is tudják venni. Haladunk.
Csakhogy ezzel egyidőben a nadrágjukat, shortjukat is villámgyorsan le tudják tépni magukról és a body kapcsai sem elég erősek ahhoz, hogy biztonságban tartsák a pelenkát. Így aztán a pelenka tépőzára sem elérhetetlen többé. Élnek is a lehetőséggel és előszeretettel teszik szabaddá popójukat. Ezt sem bánom amíg a kertben vagyunk, még örülök is neki, mert bizony komoly előrelépéseink vannak a bili használatának terén és a fűnek sem tesz rosszat egy kis pisi no de amikor ugyanez a vetkőzés és pisilés zajlik a délutáni alvás idején az ágyukban vagy amikor reggel pucér fenekek és pisitócsák fogadnak a szobájukban, bizony elgondolkodom azon, hogy valamit rosszul csinálok Áttértünk a bugyi pelenka használatára, ezzel még nem tudnak olyan könnyen megküzdeni, de nem bízom el magam, a vetkőzőshow folytatódik. Hanna cipőit, ruháit is nagyon szeretik magukra aggatni és már most félek micsoda viták lesznek a lányok között a ruhákon, csatokon és egyéb öltözködési kellékeken ha nagyobbak lesznek.
A pelenka levétele tudom, hogy nemcsak a bosszantásomra szolgál, hanem jelzésértékkel is bír, azaz a lányok egyre kényelmetlenebbül érzik magukat a papírcsomagolásban és lassan elindulnak a szobatisztaság rögös útján.
A képen Eszter, a nyári melegben..

Legalább két éve gyűjtöm azokat a termékbemutatókkal egybekötött kirándulásra bíztató fecniket, amiket rendszeresen bedobálnak postaládánkba és szerintem a legtöbben egyenesen a kukába hajítják őket. Nos én nem. Gondosan eltettem mindegyiket, mert bizony remek egynapos kiránduláshoz adnak ötletet. Legutóbb Komárnoba invitálták a termékbemutatósok a közönséget és arra gondoltunk, hogy nekünk is ideális célpont lenne egy kis kiruccanásra Szlovákia, így viszonylag hatékony előkészületek után útnak is indultunk.
Mire a komáromi hídhoz értünk, Hanna már kívülről fújta a Komáromi kisleány vigyél által a Dunán kezdetű dalt, csak az át és által szavakkal voltak problémái, mert nem esett a nyelvére a régies kifejezés.
Hatalmas zápor tette izgalmassá az egyébként nem túl hosszú utat az autópályán és reménykedtünk, hogy mire a városba érünk kisüt a nap és lesz alkalmunk sétálni. Az időjárás megkegyelmezett de csak addig míg beültünk egy étterem teraszára, hogy káposztás húst, knédlit és juhtúrós galuskát rendeljünk, mert azután olyan eső kerekedett, hogy hömpölygött a víz a járdán és a két kicsit annyira lekötötte az esőcseppek kopogása, hogy egészen öt percig hátradőlhettem a székemben és nyugodtan nézhettem az étlapot.
Mire megettük szlovák ebédünket, már csak csepergett. Pár lépésre volt tőlünk az Európa tér, ahol minden európai nemzetnek épült egy ház, természetesen ügyelve a nép építészeti jegyeire. Jó móka volt kitalálni melyik ház melyik országé, aztán a homlokunkra csapni, hogy tényleg..hát persze és jó móka volt a gyerekeknek a szökőkút vizes peremét végignyalni, végigsimítani és a legnagyobb tócsákba beleugrálni, fogócskázni, sikongatni. Kevésbé jó móka volt átöltöztetni a három tetőtől talpig vizes csemetét de legalább most eléggé előrelátó voltam és volt mibe.
A nap további részében a helyes kis utcácskákon sétálgattunk, fagyiztunk. A babakocsi kalodáját egyre kevésbé tűrő apróságok némileg megnehezítették a városnézést de azért mindenki nagyon jól érezte magát.